(Szabó András munkája nyomán)
Történelmi múltja
Krónikások keveset írtak róla, költőt sem ihletett, kirándulók is az ismertebb, nevezetesebb helyeket keresik fel, pedig érdemes kis kitérővel felfedezni a csodás szőlőhegyet. Maga a végtelen csend, nyugalom és mindenütt az ember kezemunkája, évszázados szorgalma adja meg az idillikus jelzőt a szőlőhegynek.
Legnemesebb kultúrnövényünk, a szőlő 1538 óta terem ezen a tájon. A szelíd dűlők során évszázados pincék őrzik elődeink emlékét. Fehér egyszerűségükben sorakoznak szabályos rendben.
A gecsei bor márkáját nem jegyzik, nem említhető együtt a somlai, balatonmelléki, badacsonyi borokkal, írásommal nem is cégért akarok szerezni borának.
Hajdan volt lövöldei karthauziak birtoka, 1554-ben került a Veszprémi Püspökség birtokához, majd a XIX. században a Szombathelyi Papnevelő Intézet birtoka lett, a középső hegykapunál kezdődött, a hegy nyugati részén terült el a papi birtok.
Nem kerülte el a községet a török pusztítás sem. A létért fokozott küzdelmet kellett folytatni, mert a község nem rendelkezett megfelelő nagyságú határral. Ezért kénytelen volt legelőket bérelni Gyarmat és Gyömöre területén.
A viszonylag kedvezőtlen megélhetési adottságok ellensúlyozására azonban ott volt a község határában a 93 kataszteri hold kiterjedésű szőlőhegy, melyet az idős emberek még ma is Kissomlyó néven emlegetnek. Maga a szőlőhegy területe egyébként nagyobb a község belterületénél. A jobbágyok éltek a természet adta lehetőségekkel, így fejlett szőlőkultúra alakult ki a szőlőhegyen. Helybeli jobbágyok bírták, szabadon adták vették a szőlőket. Megélhetésükhöz ezen kívül hozzájárult az is, hogy a szőlősorok közé különböző zöldségféléket, valamint gyümölcsfákat ültettek. Az ezek adta termés feleslegét rendszerint gyalog hordták be Pápára a piacra eladni. Megkeresték a szőlőhegyet a borkereskedők is, de a piaci kofák is gyakran megjelentek felvásárolni a gyümölcsöt, zöldséget.
A borból 100 literenként kilenc liter volt a dézsma, egy liter a papi járandóság volt. A megmaradt mennyiséggel szabadon rendelkeztek a gazdák.
Társadalmi élet kialakulása a századfordulótól a szőlőhegyben
1893-ban nagy tűzvész pusztított a községben, sok család hajlék nélkül maradt. Szinte menedékül szolgált nekik a szőlőhegyben lévő kis pince. Megindult a kiköltözés a szőlőhegybe. Elősegítette ezt az is, hogy a szőlőhegy jó ivóvízzel rendelkezik. Ez utóbbi tényhez kapcsolódik az, az idős emberek által elmondott történet, mi szerint 1910-ben királyi főmérnök járt a hegyben, az ő méréséinek eredményéből tudjuk hogy a szőlőhegy alatt hatalmas, természetes víztároló található. Ennek a víztömegnek a felső szintje viszonylag mélyen van, erről árulkodik a kutak 20-30 méteres mélysége is.
Magát a kiköltözést elősegítette az a már említett dolog is, hogy a konyhakerti növényeket a szőlősorok között is termeszteni tudták. A hegy lélekszámának megnövekedése, látogatottsága eredményezte azt is, hogy 1929-ben két kocsma is létesült itt. Az egyik Böröczky Antal kocsmája, a másik a tiszavirág életű Punk kocsma volt a szőlőhegy alsó dülőjében. A Böröczky-féle kocsma szépen kiépült, pálinkafőzővel, mészárszékkel, jégveremmel. Kuglizó, vendégistálló, nagy pajta tartozott hozzá, ez utóbbiban bálokat is tartottak. Sajnos a tulajdonos elöregedett és segítség hiányában felhagyott a nagy tervekkel, melyek a további bővítést célozták. Szőlője a mai napig kitűnően gondozott, ma lánya és fia lakja az ősi birtokot. Pincéje a második világháború idején óvóhelyül szolgált a község lakosainak.
Nagyobb birtok volt még a hegyben Fehér Dániel, Esterházy gróf jószágkormányzójának szőlője. Itt építette fel impozáns házát 1897-ben. Ezt a tényt fehér márványtábla jelzi a ház falán. Vincellér házat építtetett, Györgydeák Gábort alkalmazta vincellérként. A lovászpatonai Ömböly család volt utána a tulajdonos, majd Dr. Wurmbrandt István soproni postaigazgató költözött 1936-ban a szőlőhegybe. Villanyt vezettetett ki, az utakat rendbe tetette, jelentős változást hozott a szőlőhegy életébe. Felesége, Bargár Mária pozsonyi születésű, kiváló kertész volt. Üvegházat csináltatott, különleges gyümölcsfákat, virágokat, cserjéket, fenyőket hozatott kertjébe, /ma is pompázik szinte valamennyi/. Több alkalmazottat is foglalkoztattak.
A szomszédos községekből is jártak ide gyümölcsöt vásárolni, ribizlit, málnát, egrest telepítettek, eddig ezek a gyümölcsök nem voltak jellemzőek a hegyre. Ettől a birtoktól nyugatra haladva találjuk a Bausz-dombot. Ma már a köztudatban "bajusz-dombként" szerepel, mert vonulata pörge bajuszhoz hasonlít, de az előbbi a helyes elnevezés, mert egykori tulajdonosát ennek a területnek Bausznak hívták. Innen kitűnő panoráma tárul elénk, látjuk a Bakony hegyvonulatát, Pápa kéttornyú templomait, jó látási viszonyok esetén a Somló és a Sághegyet.
Mesélte nagyapám, mikor ő kisgyerek volt, a nagyapja vezette ki a hegybe és mesélte neki, hogy mikor ő annyi idős volt, ő is a nagyapjával járt itt és innen nézték az ihászi csatát. 1849. június 27-én a délutáni órákban lehetett, 3-4 óra körül, tűzött a nap erősen, ide látszott az ágyuk villogása.
A Bausz-domb köti össze a középső dűlőt a külső dűlővel. A Bausz-dombtól nyugatra eső részen terül el a papi birtok. Itt található a szőlőhegy középső hegykapuja. A hegynek kápolnája nem volt, itt áll egy kőkereszt rajta felírással:
"Isten dicsőségére emeltette
Farkas Wendel és neje
1920"
A papi birtokhoz hatalmas, téglával kirakott pince tartozott. Sajnos már lebontották, elhordták tégláját építőanyagnak. Istenes Dávid lakik még a megmaradt épületrészben, mint tulajdonos. 1935-ben megszünt az uradalom átvette a község a birtokot, felparcellázták a szőlőt. Újabb gazdák juthattak szőlőhöz.
Iparosok is lakták a hegyet, Tarró Dénes, Csorvási Károly szabók, Pápai Gyula festő, Cseh Lajos asztalos. Egy külön kis világ volt a hegy világa, 1949-ben 190 lakosa volt a hegynek. Az 1950-60-as évek hoztak nagy változást, mert megindult a beköltözés a faluba. A falu hegy felé eső részén, a "telepen" építettek szép, kényelmes lakásokat, így a régit vagy lebontották, vagy maradt pince céljára továbbra is. Jelenleg mintegy 20 család él már csak a hegyben, az itt lakókat "hegybélieknek" hívják.
A szőlőhegy hegyközség volt, érdekszövetkezet alakult, melynek írott törvényei, artikulusai voltak. A törvények mindenkire, földesúrra, városi polgárra, jobbágyra egyformán kötelezőek voltak. A hegyközség élén a hegybíró állt. Neki kisebb kihágási esetekben -például lopás, határsértés, tiltott napon végzett hegymunka - ítélkezési joga volt. Előírta a rendelet a szőlőárkok kiásását, a szüret megkezdésének időpontját, utak használatát. Csodálatos demokráciát valósítottak így meg, egyforma volt minden ember joga az ő szőlőbirtokához.
Három dűlő szeli át a szőlőhegyet, valamint egy úgynevezett csonka dűlő tartozik még hozzá. A három dűlő: Alsó-, Középső-, Külső dűlő nevet kapták. Az Alsó Dűlő esik a falu felőli részre a "szivással" /szilvással" és egy kis akácos erdővel alkot egy-egy tulajdont a szőlőn kívül, itt kaptak birtokot a Kalmár nemesek.
A középső dűlő fekvése a legkedvezőbb.
Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy helyzeténél fogva területét éri legnagyobb hajlásszög-ben a nap sugara, valamint itt található a hegy legmaga-sabb pontja, melyet a „M. kir. Országos kataszteri földmérés Gecse község területén1909 évben elhelyezett háromszögelési pontok lajstroma „ a következők szerint ír le:
„ Gecsei hegy Közép dűlő
- sz. állójel.
Rakocsa Pál szőlője északi és Dákai János szántójá-nak déli mesgyéjén, a domb csúcsán áll.”
Ebben a dűlőben tartották a hegy-gyűlést, dobolással jelezték időpontját. A gyűlésen mindenki köteles volt megjelenni. Minden évben az elöljárósággal a két hegypásztor két irányban indult el innen, hogy ellenőrizzék, mindenki eleget tett-e kötelességének.
A Külső dűlő már északibb fekvésű, a "Hegyföle-dűlőhöz" ér ki /ez már szántóterület/, ez a Szerecseny község felé eső része a hegynek. Ebből a dűlőből a borkereskedők nem igen vásárolták már meg a bort. Úgy segítettek magukon a szőlősgazdák, hogy borukat a Középső dűlő valamelyik pincéjébe vitték arra az időre, mikor megjelent a borkereskedő. Mire végigkóstolgatta a dűlő borát, észre sem vette, hogy van idegen, savanykásabb bor is.
Emlegetnek ma is egy Sámuel nevű borkereskedőt, aki rendszeresen itt vásárolt.
Az egész évi munkának a gyümölcsére a hegypásztorok vigyáztak. Puskájuk volt, valamint tarisznyájuk, melyen számukat viselték. Tölténnyel az elöljáróság látta el őket.
Három hegykapu volt a hegy déli részén, amelyek zárták a hegyet, körbe pedig szőlőárok. A hegykapuk: Csorvási Károlyék, Kiss Gergelyék, Tarró Dénesék birtokainál voltak, kapurészből és ajtóból állt egy hegykapu.
A hegyben idegen csak helybeli kísérővel tartózkodhatott, gyerekek is csak felnőtt kíséretében lehettek a hegyben. Felfigyelnek ma is az idegenre, jómagam is szokásos hegyi sétámon jártam, mikor Szokodi Lajos, egyik szőlőtulajdonos érdeklődött kilétem felől s elkísért a nagyapámhoz, mintegy igazolásul, hogy hozzá tartozom /1982-ben/.
A kofák a hegykapunál álltak meg, mert ha a hegypásztor a hegyben találta őket, 10 forint büntetést szabott ki rájuk. A hegyben kidobolták, hogy melyik kapunál van a kofa, ezt követően pedig oda vitték az eladásra szánt gyümölcsöt, a kofa kapun kívül vette meg.
Aki az ajtót nyitva hagyta, 2 forint, aki a kaput hagyta nyitva, 5 forint büntetést tartozott fizetni. Szombat délben hármat lőtt a hegypásztor, ezzel azt jelezte, hogy mindenkinek el kellett hagynia a hegyet, bármilyen kis idő kellett is a munka befejezéséhez. Ezzel kezdődött a hegy ünnepe. Utána a hegypásztor végigjárta a hegyet, ellenőrizte, hogy mindenki hazament-e.
Ma is él még a legendás hegypásztorról szóló nóta:
" Rakocsának nincs csizmája
elvásott a járkálásban,
sej-haj te Rakocsa Pál,
viszik a kadarkát kötényszám.
Hiába veszett a saszla
mégis sok van fönállóban,
sej-haj te Rakocsa Pál,
viszik a kadarkát kötényszám.
Papucsba jár a Rakocsa,
lemaradt róla a csizma,
lopó is tudja hol jár Rakocsa,
mert csetteg a papucsa."
A hajdani hegypásztor unokájának, Rakocsa Sándornak pincéje 2001-ben.
Sokat emlegetett hegypásztorok voltak: Szalai Mihály, Kereszt József, Rakocsa Pál, Vasvári Péter, ez utóbbi gúnyneve kóc Péter volt.
Az utolsó hegybíró Szokodi Imre volt. Csillag György pedig az utolsó hegypásztor. A hegyközség az ötvenes években szűnt meg.
Szőlő- és gyümölcsfajták a szőlőhegyben
Hajdanán hazai szőlőfajták teremtek: vékonynyakú, juhfarok, fehérmézes, rizling, junger, oportó, fehérbajor, vörösbajor. Ezek voltak a jellemző szőlőfajtái a hegynek. Sajnos a filoxéra gyászos napokat hozott a szőlőre. Az amerikai szőlőtetű majdnem teljes egészében letarolta a szőlőhegyet. Először 1905-ben jelentkezett Zeles Béláék szőlőjében, majd 1908-ra szinte végigpusztította a hegyet. Nem állt módjukban védekezni a szőlősgazdáknak, drága volt a szénkéneg és a szénkénegező. Az urasági birtokon, Böröczky és Fehér Dániel szőlőjében próbálkoztak szénkénegezéssel, így a pusztítás náluk kisebb volt.
Híre jött, hogy Zalában van olyan szőlőfajta, melyet nem pusztít a filoxéra és ezzel kezdődött meg a direkt termők telepítése.
Gyümölcsök közül elmondás alapján a következők teremtek nagyobb mennyiségben: pogácsa alma, árpás körte, hólyagos cseresznye, kékszilva, sárga ringló, cigány meggy, ropogós cseresznye, bőralma. Őszibarack volt duránci, magvaváló. Sárgabarack nem volt sok, mandula és szelíd gesztenye is kevés volt.
Sok volt a diófa, minden gazda szőlőjének végében volt pár darab belőle.
Télire jóformán csak szilvát főztek be /szilva lekvárt/ cukor nélkül és nagyon elterjedt volt a gyümölcs aszalás, almát, körtét, szilvát aszaltak.
Szőlőművelés
Istenek itala a bor, talán ezért van arra kárhoztatva a szőlősgazda, hogy tavasztól késő őszig vigyázza a szőlőt. A tavasz kezdetével a szőlőkben megindul a munka. Először trágya kerül az árokba a sorok közé /ezt 2-3 évenként ismétlik /. Ezt két ember hordja be a sorokba saroglyán. Egyenletesen szétrakják és ráhúzzák a szőlőtőkékről a földet. A metszés a karózással együtt mindig a férfiak dolga. A metszést metszőollóval végzik. A szőlőtőkét megtisztítják a csenevész hajtásoktól. A venyigét soronként összeszedték, összekötötték kévébe és hazavitték. Felhasználták a kemence felfűtésére vagy gyújtósnak, miután jól kiszáradt. Ma már a legtöbb esetben a helyszínen elégetik.
A kötözést az asszonynépre bízták, úgymond ez babra munka, pedig a kötözéshez is kell hozzáértés, nemcsak a metszéshez, vigyázni kell a szőlő fürtjeire.
Régen zsuppal kötöztek, ezen kívül zöld rozsot vágtak el kötözőanyagnak. Később rafiát használtak, manapság a műszálas kötözőanyag került előtérbe.
Mivel lakott terület a szőlőhegy, ahogy megkezdődött a szőlőben a veteményezés (borsó, saláta, hagyma), elrendelték a “tyúkzárlatot”. Akinek a tyúkját a szőlőben meglátta a hegypásztor, szabadon lelőhette. Úgy védekezett a gazdaasszony, hogy a tyúkok szárnytollait ollóval levágta, hogy ne tudjanak kirepülni, a kerítést ágakkal betűzdelték.
Nyitás után hamarosan megjelentek a tavasz hozta nem várt növények, a gazok. A disznóparéjt, tyúkhurt, vászonparéjt, talpasmohart kapálás után összeszedték, hazavitték az állatoknak. Senki elől sem hiányzott az “esszékötény”, kékfestő anyagból, egyszerű varrással, nyakba akasztós ruhadarab volt. Ebbe szedték össze és vitték haza a gazt.
Fejen cipeltek, általában rongyból tekercset készítettek a fejükre, így tették rá a terhet.
Rügyfakadáskor permeteztek először bordói lével. Az a mondás járta, hogy Péter-Pál előtt mindenképpen meg kell permetezni a szőlőt, mert különben “elmegy az aratókkal együtt a szőlő”. Az ugyanis az igazság, hogy az aratás elérkeztével mindenkit a határba szólított a munka. A szőlőkben főképpen az idősebbek dolgoztak, a kötözést négyszer is meg kellett ismételni, végül pedig a szőlő tetejének lenyírása következett. Kapálni is gyakran kellett, mert szégyen volt a gazos szőlő, valamint a gaztól a nap sem érlelte meg rendesen a fürtöket. Mire az egyik munka befejeződött, kezdődött a másik, így telt el minden nap, míg el nem jött Terézia napja, mert Gecsén Terézia hetében volt a hivatalos szüret.
A szüret kezdetét is kidobolták, mindenkire vonatkozott, mert ezután a hegypásztor már nem felelt a szőlőért. Előfordult, hogy erős rothadás miatt valakinek korábban kellett szüretelni, bejelentés után megtehette, de a dézsmát akkor is le kellett adni a mennyiség után. Egész évi fáradságos munkára jött a szüret, összegyűlt a család. A gazdaasszony előre elkészítette az ebédet, mégpedig a hagyományos szüreti ebédet, hogy ő is kivegye a részét a szüretből, ne kelljen főzéssel tölteni az időt. Gulyás levest főztek, ilyenkor szoktak kakast vágni, diós, mákos és üres kalácsot sütöttek. Az előre elkészített ebédet a pincék előtt melegítették meg, téglából rögtönzött tűzhelyen. A szüretnek is megvolt a rendje, módja. Vödörrel, késsel jöttek szüretelni, mindenki beállt egy sorba. A jó erőben lévő férfiak voltak a puttonyozók, a megtelt vödrökből hátukra került a szőlő, úgy hordták be a pincébe. A darálást az idősebbek végezték, egy kádra, vagy fönnállóra (tető nélküli hordó) tették a darálót, a kádba fonott kosarat raktak, abból merték ki a mustot. Így nem került bele mag, a fonatok résén csak a lé ment át.
A szüretelők a szebb bilingeket (fürtöket) kirakták a “brázdára” szőlőlevélre, szüret végén összeszedték, ebből adtak a szüretelők vödrébe, de került télire is, ugyanis szellős hideg helyre akasztgatták fel kettesével. Télen egy kis langyos, majd hideg vizes áztatás után finom csemege volt.
Ezen kívül szüreteléskor mustot is adtak a szüretelőknek egy-egy literes üveggel. Estig eltartott a darálás, must mérés, majd préseléssel folytatódott a szüret. A hordókra tőtikét raktak és ezen keresztül töltötték bele a mustot. Esténként kijártak a szőlőbe préselni, majd ha kiadá lelkét a szőlő, eltették hordóba vagy betonkádba a törkölyt, lefedték, lesározták. Aki nem elégedett meg a termett mennyiségű musttal, préseléskor a törkölyre vizet öntött, cukor hozzáadásával “csigert” készített. Szüret után ismét ki lehetett engedni a tyúkokat is, fellélegzett a hegy.
A tél is meghozta a maga dolgát, a hordókra figyelni kellett, tehát volt miért kijárni akkor is a hegybe. Nem csak a must forrásakor kellett ébernek lenni, hanem télen is, nehogy szétfagyjanak a hordók. Úgy képezték ki a pincéket, hogy a bor tárolására szolgáló rész mélyebben volt a földbe ásva, így kisebb volt a fagyveszély. További óvintézkedés pedig az volt, hogy leszívtak a hordóból annyi bort, hogy ha fagy jönne, ne okozzon kárt. A hordókat szénával, rossz kabátokkal szokták letakarni. Januárban vízkereszt után fejtették le először a bort, mire már jól megérett a söprőn.
Pincék
Évszázados pincék sora áll itt, falukat a kiásott földből emelték, tömték. A szőlőt a pincékben munkálták el, szinte minden szőlőtulajdonosnak volt pincéje. Építészeti kiképzésük rendeltetésükből fakadt. Két részből állnak: a külső pince nyitott padlású, a belsőnek van padlása, ezen tartották a szénát, gyümölcsöt.
A külső rész szolgált a szőlő feldolgozására, itt a prés, daráló, itt borozgatnak, őriznek minden szőlőben használatos szerszámot, kis pad is van itt, egy fölállított hordó szolgál asztalként, rajta üvegpoharak, melyek a bortól már opálosak.
Régebben faprések voltak, jó részét elfoglalták a külső pincének, 2-3 méter hosszú, 2 méter magas gerendaprések voltak. Szép példányokat őriznek még Kalmár Zoltán, Csapó Jenő, Papp Zoltán, Vasvári Gyula pincéjében. Ma már kisebb helyet foglal a vasállványos prés. Ide a külső részbe szokták leönteni a diót, dióverés után itt kopálták meg (zöld héjától tisztították meg).
Nem tellett valamikor darálóra, présre, permetezőre egy-egy gazdának, ezt úgy oldották meg, hogy csoportokat alakítottak és közösen vették meg, megállapodás szerint közösen is használták. Aki utoljára használta, tisztára mosva tárolta a saját pincéjében. Apáról fiúra szállt ez a rész is.
A pince belső része volt a szentély, itt tárolták a bort, ászokfán álltak a hordók, itt lógtak a hébérek, üvegből is, lopótökből készítettet is használtak. Kis falmélyedésekben tartották a gyertyát, gyufát, borszesz égőt is. Bort csak annyit vittek haza a szőlőből 2-3 literes demizsonokban, amennyire a héten szükség volt. Beosztással gazdálkodtak a borral, mert éppen úgy kellett húsvétra, mint aratásra vagy takarolásra és masinálásra.
A pincék arculata más és más, az ajtók szeg nélkül készültek faszegecsekkel, fazárral együtt. Középtájon az ajtó mellett nyílás szolgált a nyitásra. Furfangos zár ez, érteni kell a módját. Áll egy nagy, kb. másfél méter magas fatuskó, aminek kivájt üregében elmozdítható kis fahasábok vannak. A fatuskón keresztül vezetett és az ajtót elzáró retesz a kis fahasábokkal rögzíthető. Nyitáskor fa kulccsal a kis fahasábokat el kellett mozdítani.
A pincéket szüret előtt megsározták, majd fehérre meszelték. Falaik már kissé megsüllyedtek, magas küszöbük ívesre kopott, évszázados múltat idéznek. Az utókor gondos keze ápolja évről évre, mint egy emléket, amit az ősök hagytak ránk. A pincesorok szép rendje szabadtéri néprajzi múzeum benyomását kelti.
A szőlőhegy jelenlegi arculata
1959ben megalakult a termelőszövetkezet Gecsén is. A szőlőhegy mint zártkertrendszer maradt továbbra is a tulajdonosoké. Ma már vannak foghíjas dűlők, közben darabka kukoricás, málnás is beilleszkedik a szőlők közé.
Egyre kevesebb a direkttermő szőlő, kivágták már jórészt, hogy helyet adjanak egy-egy nemesebb szőlőfajtának.
A gyalogtőkét felváltja a kordonos művelés, a kézi kapát a kapálógép, kis kerti traktor. Az idő változásai hozzák az újat a szőlőben is, könnyítik a kézi munkát. Sajnos a permetezésre nem hozott pozitív változást az idő, mert egyre többet kell permetezni, van úgy, hogy tízszer is, mire nedű lesz a szőlőből.
Hiszem, hogy lesz élete még a hegynek, a megnövekedett szabadidő, az emberek egyre inkább fokozódó természet igénye, a panelos kőrengetegből a pihenés csend utáni vágy talán élteti tovább ezt a nemes cselekedetet, él tovább a szőlő iránti szeretet az emberekben.
Szüksége van az emberre éven át, azért adja ajándékát, a bort. Azt mondják a szőlősgazdák, az a legnagyobb öröm, ha forr a must, mert az egy kis elégedettséget, bőséget jelent, eredményét a munkának. Bort, búzát, békességet kíván egymásnak a magyar ember. A bort megtermette a szőlője, a búzáját megadta a határ, a békesség hogy meglegyen, az rajtunk múlik.
Zárszó:
E kis történet megírása óta eltelt időben sem állt meg az élet a szőlőhegyen. Egyre többen fedezik fel a csend, a jó levegő, a nyugalom birodalmát. Sokan vágynak ki a városok forgatagából a pihenést nyújtó szép fekvésű kis tájunkra, hogy kellemesen töltsék el szabadidejük egy részét.
Keresettek lettek a náddal fedett, régi pincék, illetve présházak, melyeknek régi berendezéseit konzerválják és próbálják megmenteni az utókor számára (régi nagy faprések, kádak).
Településünkről elszármazottak is visszatértek a szőlőhegybe. Vásároltak régi pincét, melyet megnádaztattak, sároztattak, hogy a szőlőben végzett kellemes elfáradással járó munka után pár pohár bor elfogyasztása mellett átadják magukat a pihenésnek, gyönyörködve a táj szépségében, hangulatában.
Egyik-másik kis pincéből szép kis nyaraló lett, hiszen a szőlőhegy egy része elektromos árammal és vezetékes ivóvízzel is ellátott, ezáltal szinte teljesen komfortossá tehetők voltak az itt található pincék. Az utak gondozottak, igaz a nagy zivatarral járó felhőszakadások után mindig akad javítani való a víz által kimosott részeken.
Sajnos itt-ott az elhanyagoltság jelei is mutatkoznak a szőlőhegyben, hisz az idősebbek elmúlásával nem mindenütt maradt olyan családtag, aki folytatta volna a szőlő gondozását, mivel a sors, az élet sodrása messze vitte őket szülőfalujuktól, másutt találva meg számításukat, életük értelmét.
Hiszem, hogy inkább előbb, mint utóbb ezeknek a portáknak is lesz szorgos kezű gondozója, és a régi pincék is felújításra kerülnek.
Szeretett kis szőlőhegyünkben verejtékkel végzett munkánk eredményeként egyre több lesz a gondozott terület, présház, pince mindannyiunk megelégedésére.
